Tartalomjegyzék

A Rétköz - hazánk legnagyobb egykori lápvidékeinek egyike – természetvédelmi szempontból alig feltárt terület. A még jelentős számban megmaradt üde rétek, mocsarak, lápok jelentős természeti és tájképi értékeket hordoznak. Egyesületünk több éve megkezdett természeti terület felméréseit követően 2008-2009-ben bekapcsolódott a teljes Rétköz természeti értékeinek részletes felkutatásába és megismertetésébe. Ennek köszönhetően végre átfogó (ha nem is teljes) kép áll rendelkezésünkre a tájegység botanikai értékeiről.

 


 

A Rétköz a Tisza felső szakaszának szabolcsi mélyártere, mely a folyószabályozások és lecsapolások előtt (a XIX. század közepéig) kiterjedt lápvidék volt erdőkkel, tavakkal, rétekkel, lápokkal, kanyargózó vízerekkel. Az enyhén hullámos felszínű medencébe a folyó vize több kisebb, sajátos hálózatba szerveződő mederrel rendelkező ágon, éren (Szebecse, Kis-Tisza, Járat-ér, stb) át érkezett, fokozatosan töltve fel az itt található tavakat, lápokat, réteket, ám szárazon hagyva a kisebb kiemelkedéseket. Apadáskor aztán ugyanezek a medrek vezették vissza a fölös vizeket a Tiszába. Sőt, a Nyírség felől, a buckavölgyek időszakos „folyásaiban”, érkező vizeket is ezeken át távoztak a területről. A tájegység peremén, illetve a belső szigeteken, homokhátakon megtelepült falvak lakói ezekhez a kürülményekhez alakították megélhetésüket.

A közelmúlt kutatásai arra utalnak, hogy őseink rendkívül tudatosan, együttműködő, okszerűen beavatkozó tájhasználatal termékennyé és lakhatóvá tették a  nem is olyan szeszélyes  folyók árterét. E szerint az elképzelés szerint az úgynevezett ártéri-, vagy fokgazdálkodás a Kárpát-medence nagy síksági folyói mentén általánosan elterjedt volt a középkorban. Ennek elve  nagyon leegyszerűsítve  az volt, hogy az ártér természetes ereit, medreit (illetve magát a folyót) és mélyedéseit ásott erekkel (ún. fokokkal) kapcsolták össze, így szabályozva a vizek folyását áradás és apadás idején. A víz ezáltal szabályozottan, kiegyenlített módon jutott az ártér különböző térszínű részeibe, s a visszavezetés is a megfelelő időben és mértékben történ. A fokok működtetése, valamint az alkalmazkodó tájgazdálkodás révén biztosították, hogy a vizek egy-egy területen csak a szükséges időszakban és mennyiségben legyenek jelen. A települések szántók, szárazon maradtak, a kaszálók, legelők, gyümölcsösök, erdők kaptak a megtermékenyítő rövidebb idejű áradásból, a nádasokban, a halak ívását szolgáló tavakban pedig huzamosabban megmaradhatott a víz. Különösen hatékony (de nem rabló-) gazdálkodást jelentett ez a halászat terén. A további ártéri haszonvételek (csíkászat, méhészet, sulyomszedés, nádvágás, kötözősás gyűjtés, nadály- és teknősbékafogás, stb) a hagyományos szántóművelés és legeltetéses állattenyésztés mellett kiegyensúlyozott megélhetést nyújthattak az itt lakóknak.

A közvetlenül a Tisza-szabályozás után készült katonai térkép szelvényén (1860) még jól felismerhető és nevesített kisvízfolyások Beszterec és a mai Tiszatelek és Újdombrád körzetében a Kis-Tisza, Tisce-ére, Járat-ére, Szállás-ére, Láz-ére, Malom-ére, melyek hálózatba kapcsolják a számos tavat és lápot. Figyelemre méltó ezen kívül a sok nagy kiterjedésű erdő (XVIII századi leírások szerint ezek magas törzsű gyertyános-sziles-tölgyesek voltak), valamint az apró homokszigetek.

 


 

A nagyfokú együttműködésen, a rétek, vizek közös használatán, a jobbágyság jelentős önállóságán alapuló ártéri gazdálkodás szükségszerűen tűnt el az egyre mohóbb nemesség XVIII. századi „öntudatra ébredésével”, a jobbágyság terheinek növelésével, a központosító abszolutista hatalom megerősödésével, az árutermelő gazdálkodás fellendülésével. S minden bizonnyal közrejátszott benne a vízgyűjtőkön fokozódó erdőirtás is, minek révén a folyók járása egyre kiszámíthatatlanabb és pusztítóbb lett.
A XIX. századi ármentesítő munkálatok elsősorban a (földesúri) szántóterületek növelését szolgálták – így a cél az akkori idők racionalitása szerint a víz minden áron való elvezetése lett. Mindez sikerült is, s kétségtelen eredménye a sok jó minőségű termőföld. A XX. században nagy költséggel létesített és fenntartott lecsapoló rendszerek a legmélyebben fekvő területeket is igyekeztek kiszárítani.

Miközben egyre inkább fenntarthatatlan teher a gazdálkodók és a társadalom számára a természetes vizek elleni védekezés (majd aszály idején az öntözés), sokak szerint még így is túl sok a haszontalan láp, mocsár, belvizes terület. Vajon továbbra is tartható az utóbbi nézőpont?

Az ármentesítés és lecsapolás eredményeként alapvetően kultúrtájjá változott Rétköz mind a mai napig igen szép arányban őrzi természeti értékekben gazdag vizes élőhelyeit, melyek alapvetően meghatározzák tájegység arculatát. A természeti és tájképi értékek mindmáig alig felismert ökoturisztikai, környezeti nevelési, sőt: ésszerű vízgazdálkodási lehetőséget jelentenek a Rétköz fejlesztésében.


 

A természeti értékek sorában elsőként a Tisza juthat eszünkbe. A folyó rétközi szakasza a kevésbé szabályozott részek közé tartozik. A folyamatosan épülő, lassan vándorló és feltöltődő homokpadokon a füzes-nyaras galériaerdők spontán módon születnek újjá, míg a meredek szakadópartok számos ritka élőlény  köztük a hungarikumnak számító tiszavirág, vagy az Európa-szerte megritkult partifecske jelentős állományai számára nyújtanak otthont. A vadregényes füzesek, nyarasok idős állományaiban költ a ritka fekete gólya és a nagy fülemüle, s a szórványosan előforduló tölgyes- kőrises-gyertyános erdőfoltok azoknak a rengetegeknek a leszármazottai, melyek még a XVIII. század végén is nagy kiterjedésben borították a Rétköz területét. Az erdők és a köztük fekvő rétek védett ékessége a nyári tőzike (Leucojum aestivum) és az ősszel virágzó tiszaparti margitvirág (Leucanthemella serotina). A hullámtéren változatosságát és ökológiai funkcióját jelentősen növelik a halak ívásában jelentős szerepet játszó holtágak, és nyárra kiszáradó sekély tavacskák.
Az alkalmazkodó tájhasználat hírmondói a hullámtéri gyümölcsösök. Vidékünkön főként almát, diót, körtét, szilvát termesztenek az áradások által rendszeresen megtermékenyített, kiegyenlített klímájú területen. Sok helyütt találkozhatunk már elfeledett fajták idős, egészséges példányaival, jóllehet mára egyre kevéssé művelik ezeket a „dzsungelgyümölcsösöket”.

 

 

A hajdani Rétköz emlékeit őrzik az ősi patakmedrek, erek maradványai. Egykor a Szebecse, a Járat-ér, a Csenger, a Kis-Tisza patakok hálózták be a vidéket; ezeken át érkezett áradáskor a Tisza vize a területre, s apadáskoz ezeken jutott vissza is a folyó medrébe. Mára csupán néhány kilométernyi „holt” szakasz maradt az ősi erekből. Érdekes módon a döntően mesterséges Belfőcsatorna egyes részei is ezekben a medrekben folynak: az ilyen szakaszokon különlegesen gazdag és értékes a vízi élővilág. Kutatásunk során több helyen kimutattuk a védett sulyom (Trapa natans), rucaöröm (Salvinia natans), valamint a ritka kolokán (Stratiotes aloides) és vízitök (Nuphar luteum) állományait. Az élő vízfolyásokat nélkülöző, minden oldalról körbeszántott medermaradványok sajnos többnyire keskeny, szegényes nádas csíkokként vegetálnak tovább, de ritkán értékes hínárvegetációt, egyes esetekben szép fűzlápokat rejtenek magukban.

 

  

 

A hullámtéren kívül a lápok határozzák meg leginkább a Rétköz arculatát. A tájegység valaha hazánk egyik legnagyobb lápvidéke volt. A tartós vízborításban a nád, sás, gyékény szerves anyagai nem bomlanak le, hanem vastag tőzegrétegként halmozódnak fel. Az így keletkező láp sokszor a víz tetejére emelkedik: ezeken az úszólápokon egykor legeltetés és a kaszálás is folyt. A Rétközben nem egyszer előfordult, hogy a lápon legelésző gulyát átfújta a szél a szomszéd faluba határába!

 

  


Mára néhány száz hektárnyi hírmondója maradt az egykori lápoknak, úszó változatukkal pedig csak néhány négyzetméteres foltok formájában találkoztunk, de szinte minden település határába jut belőlük. A lápok élővilága igazán egyedülálló! Hatalmas élményt nyújtanak az emberes méretű zsombékosok, „rakottyával”, füzesekkel tarkított nádas-gyékényesek (helyi elnevezéssel: a cseret). Kutatásunk számos ritka, védett kizárólag a tartós vízborítású lápokban élő faj állományit tárta fel. Közéjük tartozik a fehér virágú hínárszőnyeget alkotó békaliliom (Hottonia palustris), a kúszó tövű lápi csalán (Urtica kioviensis), a zsombékokra föltekergőző mocsári lednek (Lathyrus palustris). Ugyan nem védett, de szintén a ritka lápi specialisták közé tartozik a zsombéklakó mocsári csillaghúr (Stellaria palustris), vagy a víz felszínén úszó békalencsemoha (Ricciocarpus natans). A legháborítatlanabb lápok belseje pedig olyan ritka madarak menedéke és fészkelőhelye, mint a fokozottan védett vörösgém. Kisvárda határában egy helyen kutatásaink feltártak egy még mindig jelentős kiterjedésű úszólápot, melynek ringatózó, több ember súlyát is elbíró felszínén tömegesen tenyészik a tőzegpáfrány (Thelypteris palustris).

 




 


 

A Rétköz nevét adó „rét” szavunk egykor vízzel borított nádas, lápos rengeteget jelentett. Mára a tájegység neve új értelmet nyert.
A tájegység legjellemzőbb (értsd: leggyakoribb) természetközeli élőhelyei ugyanis a füzes ligetekkel tarkított füves-sásos legelők, kaszálók: a mai értelemben vett rétek. Jelenleg több ezer hektárt borítanak ezek a tavasszal sekély vízzel borított, nyárra kiszáradó területek.


Az ármentesítést megelőző időkben hasonló élőhelyek biztosították a Rétközben a megélhetés egyik fő forrását a szarvasmarha- és lótenyésztést. Az akkori ridegebb tartáshoz alkalmazkodott fajták jól hasznosították a savanyúfüvű, lápos, zsombékos, nádas foltokkal tarkított réteket. Ez a területhasznosítás biztosította és biztosítja a mai napig a Rétköz három védett orchideafajának fennmaradását is. Közülük leggyakoribb a – kizárólag a Kárpát-medencében élő – pompás kosbor (Orchis elegans), de egy-egy helyen munkatársaink a hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata) illetve a mocsári nőszőfű (Epipactis palustris) állományait is fellelték. A vadon élő állatfajok közül ezeken a réteken keresi élelmét a minden településen fészket rakó fehér gólya. A Rétköz különleges sajátossága, hogy – alföldi viszonyok között meglepő módon – hegyvidéki elterjedésű növények is élnek a réteken. Ilyen faj az erdeikáka (Scirpus sylvaticus), a védett bánsági sás (Carex buekii) és az óriási termetű, szintén védett mocsári csorbóka (Sonchus palustris). Utóbbi növényfaj a legutóbbi időkig ismeretlen volt megyénk területéről, első állományát 2007-ben fedezték fel munkatársaink. Legújabb kutatásaink alapján tucatnyira tehető a rétközi populációk száma. Szintén újdonságnak számít a védett bársonyos görvélyfű (Scrophularia scopolii) felfedezése, amely Alföldünknekcsupán néhány pontjáról volt ismert.

   

Első ránézésre a rétközi mocsárrétek kissé szegényesebbek, kevésbé fajgazdagok mint a Nyírség láprétjei és a Bereg-Szatmári-sík erdőirtás eredetű gyepjei. Ezt a benyomást a részletesebb vizsgálatok is erősítik: Hiányoznak a kékperjés láprétek, tavi sztyepek, erdőszegély-eredetű magaskórósok. Jellemzően csak pár helyen találkozunk a Nyírségre oly jellemző őszi vérfűvel (Sanguisorba officinalis) vagy a védett csermelyaszattal (Cirsium rivulare), valószínűleg teljesen hiányzik a buglyos szegfű (Dianthus superbus).
Tudnunk kell azonban, hogy ez a fajta relatív "szegényesség" nem leromlás eredménye, hanem a táj alapvető vegetációs jellegzetessége, arculata, azaz értéke.

Mára – az országos tendenciának megfelelően – a Rétközben is egyre kevesebb a jószág, s a jelenlegi kényesebb fajták számára sem igazán kedvezőek az itteni feltételek. Sajnos több helyen beszántás áldozatává válnak ezek a rétek. A peremek szántása miatt sokhelyütt elképesztő mértékű az amerikai eredetű, agresszíven terjedő magas aranyvessző (Solidago gigantea). Legnagyobb arányban az agyagos öntéstalajon kialakult (a Beregi és Szatmári sík legelőire emlékeztető élővilágú) gyepek tűntek el az elmúlt évtizedekben, s szintén sok rét tűnik el a Nyírséghez közeli homoki területeken. Leginkább a Rétköz keleti részének lápos, kotus talajú, szántógazdálkodásra alig alkalmas gyepjei tartják magukat.

 

 


 

Az Alföld sajátos (tőlünk nyugatra már elő sem forduló) természetes élőhelyei a szikesek. Olyan területeken alakulnak ki, ahol a talajvíz sajátos mozgása és az erőteljes párologtatás miatt a sók erőteljesen felhalmozódnak a talajban. A szikeseken igen egyedi és gazdag élővilág fordul elő (ezért is oly nagy szenzáció a külföldiek számára a mi Hortobágyunk), amely ugyanakkor igen sérülékeny és veszélyeztetett.

 

 

A szikesek a ritka élőhelyek közé tartoznak a Rétközben, ráadásul érthetetlen módon – hisz szántóművelésre nem alkalmasak – gyakran esnek beszántás áldozatává. Csupán a Nyírséghez közeli, nyugati-déli peremterületeken (legszebb formában Nagyhalász, Ibrány, Tiszarád, Vasmegyer határában) fordulnak elő szikes tavak, rétek legelők. Kisebb szikes foltokkal azonban keleten, Gégény, és Pátroha környékén is találkozunk (emléküket sokszor csak a helynevek - pl. Sós-tó - őrzik). A jellemző tavaszi vízborítás után az ilyen területek legsósabb részei nyárra „kivirágoznak”, felszínre kerül a fehér sziksó. A vonuló madarak – elsősorban tavasszal – előszeretettel keresik fel a tocsogós felszíneket. A különleges növények között említendő az aprócska egérfarkfű (Myosurus minimus), a megyénkben csak a rétközi szikesekről ismert árpasás (Carex hordeistichos), illetve a kárpát-medencei bennszülött sziki őszirózsa (Aster tripolium subsp. pannonicus).

  

 

A szomszédos Nyírségre jellemző homokpuszták, sztyeprétek a Rétközből gyakorlatilag teljesen hiányoznak, jóllehet homokbuckákat itt is találunk szép számmal. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen ezen a vízjárta vidéken egykor minden szárazabb térszínt megműveltek, felszántottak. Így a ma fellelhető száraz gyepek szinte kivétel nélkül szegényes élővilágú parlagok. Ez alól csupán néhány kivételt találunk. Ilyen a Gávai-legelő, ahol a vízjárta mocsár és a magasan fekvő szántók közti meredek letörésen igen szép sztyepréti állományok maradtak fenn. Itt a pusztai csenkesz (Festuca rupicola) uralkodik, és néhány ritkább szyepfaj, mint a szikár habszegfű (Silene otites), a homoki pimpó (Potentilla arenaria), a magyar szegfű (Dianthus pontederae), vagy a változó gurgolya (Seseli varium). Ezen a helyen egy igazi különlegességet is találtak munkatársaink: ez a hazánk nagy részéről már kipusztult, védett hólyagos here (Trifolium vesiculosum), amelynek mindeddig csupán egyetlen populációja volt ismert (a Hortobágyon).

 

 

Őstermészetről a Rétközben ma már sehol sem beszélhetünk, mégis jól felismerhetők azok az élőhelyek, amelyek a táj valódi arculatát őrzik. Mellettük azonban nagy arányban találhatók olyan területek, ahol az erőteljesebb emberi beavatkozás miatt lényegesen szegényesebb, a táj eredeti jellegzetességeit sokkal kevésbé tükröző életközösséget találunk.

A szegényes élőhelyek közé tartozik a Rétköz másodlagosan újjáéledt mocsarainak nagy része. Jelentős kiterjedésben találunk olyan nádasokat, melyek helyén akár még 5-10 éve is szántóföld díszlett. A nagy költséggel létrehozott alagcsöves lecsapolórendszer, a szivattyúk, árkok, átereszek működtetése és karbantartása egyre kevésbé éri meg a gazdálkodóknak. Néhány év alatt ezeket a helyeket újra birtokba veszi a víz és az élővilág. A parlag-mocsarakon általában szegényes nádasok jönnek létre. Védett növényeink közül sajátos módon a bennszülött kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum) különösen jól érzi magát ezeken a területeken, helyenként tízezres állományai is kialakulnak.

A másodlagos mocsarak jelentőségét nem szabad alábecsülni, hiszen sokfelé ezek a természet utolsó megmaradt szigetei, és ha hagyjuk érvényesülni a természetes folyamatokat, idővel gazdag növény- és madárvilág alakul ki a másodlagos mocsarakban. Ráadásul ezek a vizes élőhelyek, mint a környező táj természetes "víztározói", melyek száraz időben csökkentik környezetük víz- és párahiányát.




Szintén az élővilág másodlagos élőhelyei a mesterségesen létrehozott halastavak, víztározók. A térség legnagyobb vízteste, a belvízvédelmi és horgászati célokat szolgáló Rétközi-tó helyén húsz éve még nagy kiterjedésű láp volt. Most a mesterségesen szabályozott mennyiségű, olykor szennyezéssel is terhelt víztestben ugyan élnek védett fajok (sulyom, vidra), és az eldugott öblökben a madárvilág is jelentős, sok évtized kell még a természeteshez közel álló biológiai sokféleség kialakulásához.


 


A természeti értékek pontos felmérése és megismertetése céljából Egyesületünk partnerként vett részt az Ifjú Botanikusok Baráti Köre „Természetvédelmi tevékenységek a helyi jelentőségű természeti értékek megőrzéséért kelet-magyarországi mintaterületeken” című – a K-36-08-00230A számú, a Környezetvédelmi és Vízügy Minisztérium Kövice-Zöld Forrás pénzügyi alapjából támogatott – pályázatában. A programhoz kapcsolódó felmérések zöme 2009-ben zajlott. A sok felfedezésről és kalanddal járó kutatásról terepbotanikai blogunkban számolunk be.

A projekt eredményeiről készült kiadvány letölthető az Ifjú Botanikusok Baráti Köre honlapjáról!