A világ legkisebb vasúti átjárói és egyéb történetek

Az esők és egyéb viszontagságok elmúltával újra bele vágtunk a mesés lápvidék hűlt helyeinek felmérésébe. Ezúttal mindennap másfelé vezetett utunk. Kékcse legelői, a Szabolcsveresmarti-tározó, Tuzsér ipartelepei és Kistiszahát nem létező legelői voltak soron. Utóbbi helyen Európa legkisebb és legkülönösebb vasúti átkelőin kelhettünk át.

A hozzáértők szerint a rendszertelen bejegyzés a blog halála. Csakúgy, mint a természetvédő halála, ha hetekig be van zárva a négy fal közé. Mint minden élőhalott, az én eltorzult lelkem sem szeretné elfogadni ezt a tényt. A rossz idő, aztán a jó idő, s menet közben az Oláh-rét védetté nyilvánításával kapcsolatos utolsó teendők (lásd híreinket!) meghiúsították a terepi kiszállásokat. Aztán július második hetében ismét sikerült nekivágni az ismeretlennek!

Legelébb Kékcse környékén térképeztük fel a kelet-rétközi lápmedence maradványainak utolsó darabjait. Az istentelen kamionforgalommal sújtott, keskeny főutcájú településtől északra vannak nagyobb legelőmaradványok. Itt is találkoztunk a "nem a méret a lényeg" elv érvényesülésével. A nagy, zöld, szép, de egyébként meglehetősen gyomos és szegényes területek mellett a kisebb lápmaradványok rejtetegették a ritkaságokat. Például a hatalmas termetű védett mocsári csorbóka (Sonchus palustris) virágba borult példányait is egy kisebb lápocskában találtuk meg. Az alábbi fotón nem csak a növény látható, hanem az is, hogy milyen kellemes angolpázsitokon sétálgat a terepbotanikus a rekkenő nyárban. A szúnyog- és bögölyfelhő sajnos nem látható.

Utunk ezután Újdombrád és Kistiszahát környékén folytatódott. A Rétköznek ezen a részén, agyagos öntéstalajon számos ősi medermaradvány kanyargózik. Legtöbbjükből szinte semmi sem látszik már a szántás és a feltöltődés, homokbefúvás ésa vízelvezetések következtében. A térkép még számos legelőt és mocsarat is jelez: sajnos ezekből már szinte semmi sincs meg: néhány többé-kevésbé gyomos mocsár, réti növényekben bővelkedő parlag és pár mementóként álló hatalmas fűzfa jelzi csak a hűlt helyüket. A "Nyírvidéki Kisvasút" dombrádi vonala is erre tekereg. A sínpár mellett futó földút mellett pár száz méterenként fából eszkábált, kis akáckarókra szegelt András-keresztek jelzik a helyeket, ahol a traktor átjár a szántóföldre.

No de erre a vidékre még visszatérünk, reméljük több izgalmat tartogat még. A programot megszakította ugyanis a Tiszta-(Tisza) túra csapatának tuzséri érkezése. A bátor szemétszedők (esti) köszöntését egybekötöttük a Rétköz legészakkeletibb részének (nappali) felmérésével. Így hát alaposan körbejártuk a már korábban emlegetett Szabolcsveresmarti-tározót (némi eufemizmussal ezt nevezik Rétközi-tónak). A viszonylag kulturált (azaz nem szemetes, kukákkal és egyéb összkomforttal ellátott) horgászparadicsom természetvédő szemmel kevés erénnyel büszkélkedhet. Az igen gyér és keskeny nádasok, a jobbára telepített füzesek, az itt-ott fellelhető sulymos-tüskéshínáros-békaszőlős hínárnövényzet, és a zártabb öblözetek madárvilága aligha érhet fel azoknak a lápoknak a gazdagságával, amelynek a helyén ezt a sajátos vízügyi monstrumot létrehozták. Talán pár évtized alatt, ha a tározót tápláló belvizek tisztulnak, a sekélyebb öblök jobban feltöltődnek, kifejlődhet itt valami komolyabb élővilág. Az alábbi képen látható öbölben talán már valami megindult.

Végül Komoró, Tiszabezdéd, és Tuzsér rétközi határában kerestük a megmaradt természetet. Nem sok sikerrel. Az új és régi 4-es főút, a záhonyi vasútvonal, az átrakó- és ipartelepek szinte teljesen fölfalták az itteni réteket, mocsarakat. A régi tómedrek helyén maradt csupán gyomos és szegényes mocsári növényzet, s az egy-két (egyébként érdekes, a beregi legelőkre emlékeztető összetételű, félszáraz öntéstalajon kialakult) legelő napjai is alighanem meg vannak számlálva. A sok bú és baj kínozta természetvédő szív aztán vigaszra lelt a tuzséri tiszaparton, a hullámtéri erdők szépségének és a tisztatúrás társaságnak köszönhetően.