A jelek szerint, a Jóisten nagyon változatos módon, azaz a tőle telhető legtöbbféle formában képes éreztetni a teremtményei feletti teljhatalmát. S bár a 150 éve született Gárdonyi Géza* szerint még az időjárás is a természet nagyszerűségét hirdeti – egészen pontosan úgy fogalmaz: „A természet életéből minden vonás, még az időjárás is, a végtelenség vonása.” -, szóval, igaza lehet neki, nagyon is, ám amikor a bőrünkön érezzük ezeket a képzeletbeli ostorcsapásokat, akkor megváltozik egy csapásra nézetünk.

RITUÁLIS SZÉPTETTEK VI./21.

Ég és föld

A jelek szerint, a Jóisten nagyon változatos módon, azaz a tőle telhető legtöbbféle formában képes éreztetni a teremtményei feletti teljhatalmát. S bár a 150 éve született Gárdonyi Géza* szerint még az időjárás is a természet nagyszerűségét hirdeti – egészen pontosan úgy fogalmaz: „A természet életéből minden vonás, még az időjárás is, a végtelenség vonása.” -, szóval, igaza lehet neki, nagyon is, ám amikor a bőrünkön érezzük ezeket a képzeletbeli ostorcsapásokat, akkor megváltozik egy csapásra nézetünk.

Hallva az Európa szívén áthaladó ütőerek, máskor oly kedves és csendes folyóink pusztításairól, vagy kicsivel korábban az Amerikát móresre tanító legújabb tornádóról, azt érezzük, továbbra is látszólagos a mi biztonságunk, és még annál is talmibb a természet erői feletti uralmunk. Hiszen, ha belegondolunk, néha magunkon sem tudunk uralkodni, nemhogy ezen a veszedelmes világon.

Érdekes amúgy, mert miközben Amerikát ama hatalmas forgószelek tépázzák, Ázsiát időnként földrengések rázzák, nekünk itt van visszatérő problémaként a vizek vágtató vonulása. Hisz valamit mindig visz az a víz.  Ezzel, persze, nem azt akarom mondani, hogy a világban milyen jól el van osztva, valósággal ki van egyensúlyozva a félnivaló – ilyenkor értjük meg, mit érthettek a régiek azon, hogy félni az Istent! -, tehát mintha még ez is az isteni rend része volna, túl bolygónk borzongató bizonytalanságán. De hát, látjuk ugyanakkor, hogy a vizek és a tüzek az Újvilágot is elérik, áztatják meg perzselik, s létezik hurrikán nem csupán ott, de Ázsiában is – még ha tájfunnak is hívják -, sőt, újabban felénk sem ritkák ezek a féktelen, és nyomtalanul nemigen távozó nagyobb légörvények. Amikben összeér ég és föld, s a létrejövő tölcsérben elvész sok-sok érték, számunkra oly becses holmi. Mindaz, amit nem az Isten, hanem az ember teremtett.

Ezen eszmefuttatást egyébként azért kezdtem el írni, s menet közben idevágó gondolataimat leltárba venni, mert nem lehetett szó nélkül elmenni a Passauról mutatott képek mellett. S mert ez a mostanáig a béke és boldogság szigetének számító, az egykori osztrák-német határon álló festői városka életem részévé vált pár napra. Ez lett ugyanis azon szépemlékű biciklitúránk végállomása, amely éppen a Duna mentén zajlott, s amiben ugyanúgy főszereplővé vált a víz. Hisz, túl azon, hogy odafelé áztunk és fáztunk, s ezért alig haladtunk, akkor, tizenkét éve is végigvonult előttünk egy komolyabb árhullám. Mégpedig ugyanígy, a nyár küszöbén, ami eleve szokatlan**. Nem is fogom tudni elfelejteni a letarolt kukoricaföldeket, a házak oldalán látszó „vízjeleket”, noha az addig eltelt hónap nagyjából elégnek bizonyult szomszédaink számára, hogy megteremtsék, ha úgy tetszik, visszavarázsolják a korábbi állapotokat.

Passau egyébként számunkra több is, mint egy szép és takaros német város. Hiszen még az, hogy ott torkoll egymásba a Duna, az Inn és az Ilz, s hogy székesegyháza őrzi a világ legkisebb és legnagyobb orgonasípjait*** - ha jól emlékszem az útikönyv idevágó részletére, előbbi másfél centi, míg utóbbi 16 méter -, de e főtemplom egyik legrégebbi lelki vezetőjétől kölcsönöztük első királyunk nevét is. Igen, Passau püspöke után vette fel Vajk az István nevet, s vált ezáltal a kereszténység helyi bástyájává.

Úgyhogy, most ennyivel egyszerűbb nekem együtt érezni szegény passaui polgárokkal, akik a kiöntött ürgékhez váltak foghatóvá. Vagy, hogy egy másik, természetből vett képpel éljek: hódvárak lettek szépen berendezett otthonaikból.

Más kérdés, hogy ott már se ürge, se hód nem él – nálunk is csak az újratelepítések folytán -, az ember ugyanis elvette élettereiket lassan és alattomosan. Egyáltalán, képes még mindig azt hinni, hogy uralkodik a Természeten, következésképp, mindent megtehet vele szemben.

A Jóisten viszont, láthatjuk, jelez időnként, hogy: nem, dehogy!

De hogy’ nem vesszük észre!?

Técsi Zoli

* Ő háromszorosan is meghatározója lett életemnek, hiszen tanulmányaimat a róla elnevezett általános iskolában kezdtem, majd innen közvetlenül a városává fogadott Egerbe kerültem magam is, s a kettő között valahol, A láthatatlan emberrel, összetalálkoztam életem első katartikus olvasmányával. Furcsa, de itt meg is szakadt a viszonyunk, s azóta se olvastam tőle szinte semmit. (Talán még az Egri csillagokat is kispóroltam életemből, de hogy nem olvastam végig, az egészen bizonyos.) Úgyhogy, itt lesz az idő pótolni az elmaradásokat, s megismerni még sokkal jobban ennek a sokoldalú, festegetéssel, zenéléssel és a tudományok tanulmányozásával is oly sokat foglalkozó regényes ember világát.

** Bár, ahol én megjelenek, ott mindig történik valami hátborzongató, de minimum szokatlan dolog. Olyasmi, amit természeti csapásnak szoktunk nevezni. E koranyári dunai árhullám mellett ott van példaként azon, télvíz idején megejtett erdélyi utunkkal teljesen és szó szerint egybemosódó Maros-áradás, a Nepálban, éppen ottjártunkkor bekövetkező, s 54 éve nem látott másik, vagy épp az Etna, sziciliai vulkántúránkkal szinkronba kerülő váratlan kitörése. Hogy Nepálban ezt még egy általános sztrájkkal súlyosbított polgárháború is színesítette, s nem sokkal eltávozásunk után tört ki Albániában egy bizonyos, az ott kifejlődött össznépi pilótajátékot megtorló, legalábbis a feszültségeket levezető felkelés, az csak hab a tortán. Úgyhogy, elvileg nekem nem is volna szabad kimozdulnom otthonomból, már hogy, másokra tekintettel, ha már Hamvas Béla is azt tanítja: „Utazni csak úgy érdemes, ahogy a tűz terjed, hogy ne maradjon utánunk csak rom és hamu… vagy otthon maradni, s még az ablakot se nyitni ki.” (Célozván ez utóbbival a jóval kisebb kockázattal járó „belső utazásra”?)

*** Most hallom éppen a rádióból, hogy valamelyik bizánci császár frank uralkodónak küldött ajándékaként került leírásra legkorábban ez a szférák zenéjét közvetíteni képes hangszer, majd 1312-ben, Velencében épült meg nagytestvére, az első templomi orgona. S azóta is zeng, hirdetve fennen a tér diadalát és az Úr hatalmát – hihetetlen, de már hétszáz esztendeje…